Megbántam, hogy Sault királylyá tettem, mert eltávozott tőlem, és beszédeimet nem tartotta meg. Sámuel pedig felháborodék és kiálta az Úrhoz egész éjszaka.
1Sám 15,11
Izráelnek erőssége pedig nem hazudik, és semmit meg nem bán, mert nem ember ő, hogy valamit megbánjon.
1Sám 15,29
Végigolvastuk az egész fejezetet és beszéltünk elég sokat Saul szerepéről is. Szóba került, hogy hajlamosak vagyunk elfeledkezni arról, hogy Saul Isten választottja és csak a rossz királyt látjuk benne. Megemlítettük, hogy mennyivel könnyebben azonosulunk Dáviddal és eszünkbe se jut, hogy Saul története az, ami rólunk szól.
Szó esett a politika és hit olyan zavaráról, ami ebből a történetből kitetszik. Arról, hogy Saul inkább ezt a világot, a politikát választa és a nagy szakítás akkor következik be, amikor már Sámuel Istenéről beszél (nem a sajátjáról).
Beszélgetésünk fő vonala azonban nem ez volt, hanem az az ellentmondás, ami a két idézett hely között feszül. Vita volt abban, hogy van-e ellentmondás, hiszen az Úr terve (Izrael üdvözítése) nem csorbult, noha Saulról lemondott. Elhangzott az is, hogy meglehet ennek a résznek az értelmezésében túlságosan befolyásolnak minket a platonista gondolatok, de meglehet, hogy az ószövetségi istenkép sokkal távolabb van attól a változatlan és tökéletes létezőtől, amitvel később az újplatonikus filozófusok azonosították.
Az ellentmondás érvényességét látszik mutatni Sámuel reakciója is, aki egy éjszakán át kiált az Úrhoz és fel van háborodva azon, hogy mit mondott neki. Felvetődött, hogy az ellentmondást/paradoxont okozhatja az is, hogy mi nem vagyunk képesek felfogni azt a teljességet, amiben ez létezhet. Ahogy az elektronok természetét is azért mondjuk kettősnek mert csak ilyen formában tudjuk leírni, úgy itt is a mi korlátosságunk okozza a kettősség érzetét. Elgondolkodtunk azon is, hogy mi miként tudjuk fogadni azt, ha az Úr ekként mond le valamiről, amivel korábban minket megbízott. Láthatóan Sámuelnek sem ment könnyen.
Szó esett a politika és hit olyan zavaráról, ami ebből a történetből kitetszik. Arról, hogy Saul inkább ezt a világot, a politikát választa és a nagy szakítás akkor következik be, amikor már Sámuel Istenéről beszél (nem a sajátjáról).
Beszélgetésünk fő vonala azonban nem ez volt, hanem az az ellentmondás, ami a két idézett hely között feszül. Vita volt abban, hogy van-e ellentmondás, hiszen az Úr terve (Izrael üdvözítése) nem csorbult, noha Saulról lemondott. Elhangzott az is, hogy meglehet ennek a résznek az értelmezésében túlságosan befolyásolnak minket a platonista gondolatok, de meglehet, hogy az ószövetségi istenkép sokkal távolabb van attól a változatlan és tökéletes létezőtől, amitvel később az újplatonikus filozófusok azonosították.
Az ellentmondás érvényességét látszik mutatni Sámuel reakciója is, aki egy éjszakán át kiált az Úrhoz és fel van háborodva azon, hogy mit mondott neki. Felvetődött, hogy az ellentmondást/paradoxont okozhatja az is, hogy mi nem vagyunk képesek felfogni azt a teljességet, amiben ez létezhet. Ahogy az elektronok természetét is azért mondjuk kettősnek mert csak ilyen formában tudjuk leírni, úgy itt is a mi korlátosságunk okozza a kettősség érzetét. Elgondolkodtunk azon is, hogy mi miként tudjuk fogadni azt, ha az Úr ekként mond le valamiről, amivel korábban minket megbízott. Láthatóan Sámuelnek sem ment könnyen.
